Az iszlám világban az uralkodók
feleségeinek sajátos helyzete volt: az európai
királynékhoz képest szigorú elzártságban éltek.
De a hárem szédíto karrierek színhelye
is lehetett: a rabnobol szultáni ágyas, a szultánt
is hatalmában tartó feleség vagy ténylegesen
kormányzó anyaszultánnõ is válhatott.
Az Oszmán Birodalomban hiába keressük
az európai keresztény országok királynoihez és
királynéihoz hasonló uralkodónoket. A
szultánok mellett trónon ülo, idegen országok
követeivel tárgyaló szultánfeleség
elképzelhetetlen volt abban a birodalomban, ahol a társadalmi
berendezkedés olyannyira különbözött az
európaitól, s ahol a no jogilag mindig kiskorúnak
számított. Tovább korlátozta a noi jogokat
a nem keresztény társadalmak arisztokrata köreiben
mindenütt virágzó poligámia és rabszolgaság,
amely az egész Közel-Keleten szigorú elzártságra
kárhoztatta e társadalmi réteg feleségeit és ágyasait.
Ezt az elzártságot fejezi ki a hárem szó is,
amely az iszlám világban a háznak az idegen
férfiak elol elzárt noi lakrészét jelenti,
s amely a "tiltott" jelentésu arab haram szóból
alakult ki.
Bár a szultánok feleségei
jogállásuk és társadalmi helyzetük
alapján aligha hasonlíthatók a királynékhoz,
a birodalom életében játszott szerepüket
tekintve már jóval több hasonlóság
fedezheto fel közöttük. Sot, bármennyire paradoxonnak
tunik, a padisahok feleségei esetenként sokkal nagyobb
hatalomra tehettek szert, mint az európai országok
koronás asszonyai. E látszólag mozdulatlan társadalom
esetenként szédíto karriereknek szolgálhatott
színteréül: rabnokbol szultáni ágyas;
az uralkodót fiúgyermekkel megajándékozó ágyasból
a szultánt is hatalmában tartó, milliók
sorsa felett dönto feleség; vagy a kiskorú szultánok
alatt ténylegesen kormányzó anyaszultánno
válhatott.
A rabnõk
A rabnok vásárlás vagy ajándékozás útján
kerültek a szerájba. Azok, akik szépségükkel
vagy szellemi képességeikkel kituntek, gondos nevelésben és
oktatásban részesültek. Ahogyan a kiválasztott
fiúkat a palotaiskolában képezték, úgy
nevelték a tehetséges lányokat is a háremben.
Eloször a török és az arab nyelvvel, az iszlám
vallással és etikettel ismerkedtek meg, s megtanultak írni és
olvasni. A zene iránt fogékony rabnoket megtanították
török és arab hangszereken játszani, énekelni és
táncolni. Mindezeken kívül varrtak, hímeztek és
kötöttek is. Kezük nyomát ma is számos
ruhán és használati tárgyon láthatjuk
a Topkapi Szeráj múzeumában.
A rabnoket a háremagák felügyelete
alatt a fekete eunuchok orizték, gondosan elrejtve az illetéktelen
férfiszemek elol. A háremagák elöljárója
a dárüsz-szaáde agaszi, a "boldogság
házának agája" volt, aki 1594 után
rendszerint a fekete agák közül került ki,
s akit a köznyelv csak kizlar agaszinak, azaz a "lányok
agájának" nevezett.
A szigorú elzártságra jellemzo,
hogy még az orvosok sem láthatták a lefátyolozott
lányokat. Amikor Szülejmán leánya, Mihrimáh
megbetegedett, egy fogoly spanyol orvost hívattak hozzá.
A doktornak azonban nem kis fáradságába került,
amíg Rüsztem pasát meggyozte, hogy a diagnózis érdekében
meg kell vizsgálnia a beteg pulzusát. Bár a
fátyol alól kidugott csuklón kívül
az orvos nem láthatott egyebet, amikor az Mihrimáh
másik kezét is meg akarta fogni, Rüsztem pasa
nyomban közbelépett, és eltávolította
Mihrimáh szobájából. A velencei követ
tolmácsa pedig életével fizetett azért,
mert házából távcson át gyönyörködött
a gyaur szemek elol elrejtett lányok szépségében.
Idonként az is megesett, hogy épp
a háremagák folytattak titkos viszonyt az orizetükre
bízott leányokkal, jóllehet –amint azt
Mikes Kelemen megjegyezte –"ezek teljességgel meg
vannak herélve". Amikor a beteges II. Szülejmán
(1867–1691) idejének nagy részét az edirnei
szerájban töltötte, a háremagáknak
boven nyílt alkalmuk hárembeli kalandokra. Ahmed trónörökös ágyasaitól
szerzett tudomást errol, s amikor trónra jutott, megtiltotta
az agáknak, hogy sötétedés után
a hárembe lépjenek.
Az ágyasok
Azoknak a rabnoknek a száma, akik a szultáni
hercegeknek vagy magának a padisahnak a személyes szolgálatában állottak,
csak néhány tucatra teheto. A nyugati írók
színes leírásokban számolnak be arról,
hogyan választottak a szultánok maguknak ágyasokat.
Ottaniano Bon –a Velencei Köztársaság követeként –1606 és
1609 között tartózkodott Isztambulban. Ô hagyta
ránk az egyik legkorábbi leírást a szerájról és
a hárem életérol, s a késobbi szerzok
jobbára ot ismételgették. Több történetét és
leírását átvette II. Károly angol
király követe, Sir Paul Ricaut is, s az o munkájának
egy francia változatából merített a mi
Mikes Kelemenünk.
Mikes Törökországi leveleiben így
számolt be a leányválasztásról: "Amidon
a császár közülük akar válsztani,
[a lányokat] sorba állítják, amelyik
megtetszik, annak veti a keszkenojét, és azt pompával
viszik a császárhoz". Bár a keszkenotörténet
azóta a filmekbe is bekerült, ez is –amiként
a hárem életérol szóló sikamlós
történetek zöme –a mesék világába
tartozik.
Lady Montagu, aki isztambuli követnek kinevezett
férjével 1717–1718-ban a birodalom fovárosában élt,
s a több elokelo török asszonnyal is ismeretséget
kötött, valamelyes bepillantást nyert a háremek
titokzatos világába. II. Musztafa (1695–1703)
feleségére Hafiszére hivatkozva határozottan
tagadja a keszkenotörténetet. Hafisze elmondása
szerint az uralkodó a háremagák elöljárójával,
a kizlar agával hívatta a kiválasztott leányt,
akit társai megfürdettek, testét illatos kölnivízzel
permetezték be, majd az alkalomhoz illo, könnyu ruhát
adtak rá.
A kiválasztott ágyas részére
a háremben külön kis szobát jelöltek
ki, s szolgálatára rabnoket adtak. Ha a padisah ráunt ágyasára,
megfelelo rangú személyhez noül adhatta. Ilyenkor
a szultán gondoskodott a hozományról, s a kiházasított
gyakorta házat is kapott. Ha azonban valamely ágyasa
fiúgyermekkel ajándékozta meg az uralkodót,
az a kadin efendik, azaz a szultánfeleségek közé emelkedett,
s gyermekei és a törvényes feleség gyermekei
között jogi szempontból nem volt semmiféle
különbség.
A feleségek
A szultánok Konstantinápoly elfoglalása
elott foként a balkáni államok uralkodóinak és
az anatóliai török fejedelmeknek a leányai
közül választottak feleségeket. Ezek a házasságok –csakúgy,
mint a kortárs Európában –politikai célokat
szolgáltak. A rokoni kapcsolatok révén az oszmánok
számos szövetségest nyertek, és a házasságok
gyakran jogigényt is jelenthettek újabb területek
bekebelezéséhez. Máskor a rokoni szálak
a békekötéshez segítették hozzá a
szultánokat. Hunyadi János 1443–1444. évi
téli hadjárata után a nálunk sokáig "szegedi
békének" ismert drinápolyi–váradi
béke elokészítésében nagy szerepe
volt II. Murád szultán (1421–1444 és 1446–1451)
feleségének, Carica Marának, aki történetesen
az egyik szerzodo félnek, Brankovics György szerb despotának
volt a lánya.
Konstantinápoly elfoglalása után
a padisahok foként háremeikbol választottak
feleségeket, akikkel házasságkötés
nélkül éltek együtt. Erre az iszlám
jog is lehetoséget biztosított: a rabszolgák
gazdáik tulajdonának számítottak, uruk
korlátlan hatalmat gyakorolt felettük –bármikor
eladhatta vagy eladományozhatta oket, s házasság
nélkül is létesíthetett velük szexuális
kapcsolatot. Amennyiben az ágyas fiút szült urának,
visszanyerhette szabadságát. Szülejmán ágyasa,
Hurrem is ezt használta ki. Hurremnek még azt is sikerült
elérnie, hogy Szulejmán –felrúgva az addigi
jogszokást –ünnepélyes házassági
szertartás keretében noül vegye.
Az elso asszony
A szultán feleségeit kadin efendinek
hívták. Közülük a legrangosabb az elso
asszony, a baskadin volt. Lakosztálya díszesebb, szolgálóinak
száma pedig nagyobb volt, mint a többi feleségé.
Megvolt még az a kiváltsága is, hogy a péntek éjszakákat
a szultán vele töltötte. A péntek a muszlimok
kitüntetett napja volt, ekkor nemcsak a szultánnak, de
minden török férfinek a törvényes feleségével
kellett hálnia.
A korai korszakban a szultán feleségei
igen szabadok voltak. Az örökösödési rend
megváltozásával –mikor a szultáni
hercegeket az új padisah trónra léptekor, a
korábbi gyakorlattal ellentétben életben hagyták –azonban
gyermekeikkel együtt oket is palotafogságra ítélték.
Ettol csak akkor menekültek meg, ha fiuk trónra lépett.
Ekkor mint válide szultánok, azaz anyaszultánnok,
a hárem legrangosabb személyévé léptek
elo.
A feleségek között –kivált
I. Szülejmán idejétol –egyre gyakoribb lett
a rivalizálás. A legismertebb Hurrem és Mahidevrán
küzdelme. Még ennél is élesebb volt azonban
IV. Mehmed (1648–1687) elso asszonyának, Gülnúsnak és
Gülbejaz nevu ágyasának harca. Gülnús
nem tudta túltenni magát azon, hogy a szultán
egy ágyas szerelméért egyre gyakrabban mellozte.
Egy alkalommal, amikor Gülbejaz egy szikla tetejérol
gyönyörködött a tenger szépségében,
az elso feleség csöndben mögéje lopódzott,
majd a mélybe lökte gyulölt riválisát.
Az asszonyok szultánsága
Azt a majd egy évszázadnyi korszakot,
amelyben az uralkodó feleségeinek és ágyasainak
rivalizálása, s az anyaszultánnok és
szultánfeleségek köré csoportosult udvari
pártok hatalomért folytatott hrca már a birodalmi
kül- és belpolitikában is meghatározó szerepet
játszott, a török történetírás
az asszonyok szultánságaként tartja számon.
Miután Hurrem legyozte Máhidevránt,
Szülejmán elso felesége lett. Hatalmába
kerítve az uralkodót, majd kerek negyedszázadig
játszott szerepet az oszmán történelemben.
Fiai utódlását egyengeto ambícióinak
estek áldozatul Ibrahim pasa és Kara Ahmed pasa nagyvezírek,
s ugyancsak o állt Musztafa trónörökös
megöletésének hátterében is. Hurrem
intrikáihoz hu segítotársra lelt leányában,
Mihrimáhban, és vejében, Rüsztem pasa nagyvezírben.
Halála (1558) után ok és unokája, Ajse
Hümásah léptek helyére.
Szülejmán utódai életük
jelentos részét a szerájban töltötték ágyasaikkal,
a bornak és a szórakozásnak hódolva.
Kivált III. Murád (1574–1595) kedvelte az asszonyokat.
Ha hihetünk a török kútfoknek, számtalan
feleségétol és ágyasától
112 gyermeke született, s halálakor 19 asszonya volt állapotos.
Név szerint ismert gyermekeinek száma is meghaladta
a harmincat. Uralkodása alatt –foként Szokollu
Mehmed pasa halála (1579) után –anyja szerzett
nagy befolyást az állam ügyeinek irányításában.
Még nagyobb hatalomra jutottak az anyaszultánnok és
a köréjük csoportosult udvari pártok tagjai
a 17. század elso felében. Az anyaszultánnok
közül legismertebb IV. Murád (1623–1640) és
Ibrahim szultán (1640–1648) anyja, Köszem. IV.
Murád gyermekkorában egymást érték
a politikai gyilkosságok, lázadások, s a megvesztegetés
is mindennapossá vált, amiben nem kis szerepe volt
Köszemnek. Amikor IV. Murád 21 éves lett, anyját
eltávolította a kormányzásból, és
hozzálátott a szétzilált birodalom rendbehozatalához. Úgy
tunt, az asszonyok uralmának leáldozott. A szultán
korai halála azonban ismét megnyitotta az utat anyja
ambíciói elott.
Eleinte úgy tetszett, hogy Köszemnek
nem lesz nehéz dolga a 25 évig palotafogságban
tartott, s az állandó létbizonytalanság
miatt igencsak megviselt idegekkel trónra került Ibrahimmal.
(Testvérei közül egyet II. Oszmán, hármat
pedig IV. Murád öletett meg.) A szebbik nemet igen kedvelo
Ibrahimot asszonyai azonban anyja ellen hangolták, aki el
is távolította ot a Topkapi Szerájból.
A legjövedelmezobb hász-birtokokat kedvenc asszonyainak
adta, s kérésüknek engedve számos magas
hivatalt bízott arra alkalmatlan kegyencekre. Az elorejutásnak
immár egyetlen feltétele az asszonyok támogatásának
elnyerése volt.
Ibrahim lemondatásával, majd röviddel
utána megöletésével, és hétesztendos
fiának, IV. Mehmednek (1648–1687) a trónra ültetésével
Köszem ismét kísérletet tett pozícióinak
visszaszerzésére. Menyének, Turhán anyaszultánnonek
tapasztalatlanságára hivatkozva felrúgta az
addigi szokásokat, és továbbra is a Topkapi
Szerájban maradt. A janicsárokra támaszkodva
sikerült visszanyernie régi hatalmát, és
valóságos szultánként kormányzott.
Köszem azonban méltó ellenfélre talált
Turhánban, aki a háremagák támogatásával
próbálta fia –és saját –hatalmi
pozíciót megszilárdítani. A nagyanya és
az anya pártja között intrikák sora kezdodött.
Köszem végül unokájának és
menyének megmérgezésével akarta lezárni
a pártharcokat. Turhán azonban idejében megneszelte
Köszem tervét, és 1651-ben egy augusztusi éjszakán
megfojtotta anyósát.
Az elhúzódó krétai
háború, a szétzilált gazdaság és
hadsereg eros kezu, hozzáérto nagyvezírt követelt.
Turhán válide szultán ezt az embert találta
meg 1656-ban az akkor már 75 éves Köprülü Mehmedben.
A Köprülük nagyvezírségével pedig
véget ért az asszonyok szultánsága.